A révész kutyája
Mátéról, a révészek kutyájáról nagymarosi állatvédőktől hallottam.Különleges, szabad lénye megbabonázta az embereket, akik felkarolták, maguk mellé vették a kompon, aztán elérvén a nyugdíjas kort, Máté együtt vonult el megérdemelt pihenőjére a legidősebb révésszel, barátjával, megmentőjével...
Az öreg révész hosszasan nézte a vizet. Ezt szerette a legjobban. Ezt a finom áttetsző ködöt, hajnali vizes párát, ami ilyenkor, nyári hajnalokon a víz fölött lebegett. Minden csendes volt, a madarak most ébredeztek, csak a rigó hangja hallatszott valahonnan. - Döbbenetes, amit ez a madár tud! - gondolta. Mindig mást, mindig meghökkentőt, színeset, sokszor az emberi fül számára furcsát, sohasem egyformát.
Éppen ilyen nyári reggel volt, amikor a kompról, a Duna közepén haladva egy állat körvonalait pillantotta meg a parton. Az első percben nem is igen tudta mit lát, milyen állatot, titokzatos lényt, esetleg egy földöntúli látomást. Aztán feleszmélt hirtelen.
- Ez egy kutya! Egy nagytestű, rőtvörös kutya! - mondta most már hangosan fiatal kollégájának, a huszas éveiben járó révésznek.- Honnan az ördögből került ide? Ebben a párás, derengő fényben meglehetősen kisérteties.
A kutya szoborrá meredve nézte a közeledő kompot. Csendesen siklott a víz hátán, rajta emberek, járművek. Mozdulatlanul állt, míg csak parthoz nem ütődött a furcsa vizi jármű. Megfordult, s egy perc alatt eltűnt az emberek szeme elől.
-Istenem, de sovány ez a szerencsétlen! Mikor ehetett utoljára?- kérdezte a fiatal révész.Előkotorták táskáikból a megmaradt élelmet - kenyeret, kevés szalámivéget - és lerakták kissé távolabb a parttól egy bokor alá. Másnapra eltűnt az élelem, de a kutyát nem látták. Pár hétig tartott ez a különös bújócska. Aztán az öreg révész váratlanul megbetegedett, ágynak döntötte egy csúnya tüdőgyulladás. Hetekig nyomta az ágyat, mire felépült. Fiatal kollégája még egy-két napig etette a fantom-kutyát, aztán elfeledkezett róla. 20 évesen az ember ilyen, inkább a lányokat kergeti, s nem egy kutyán töri a fejét. Hetek múlva megjött az öreg révész. Sokat gondolt erre a furcsa, elillanó lényre lázas képzelgései során. Lehet, hogy csak a képzelet szüleménye, ami játszott vele?
Aztán egy nap újra meglátta a kutyát. A parton sorra járta a szemetes kukákat, élelem után kutatva. Találkozott a pillantásuk. Visszahőkölt az öreg. Olyan volt a kutya szeme, mint egy feneketlen kút, melyből a halál nézett vissza rá. Kétségbeejtően sovány és elgyötört volt az állat. Minden bordája kiállt, szinte szúrt. Már nem tűnt el az emberek elől, amikor a komp kikötött. Csendesen, megtörten tűrte, hogy megetesség, megitassák. Ezután minden áldott reggel várta a révészt a megszokott időben. Szép lassan kikerekedett és boldogan csóválta a farkát, ha meglátta a furcsa járművet. Már nem félt, bízott az emberekben. Egy napon a kompra is felugrott. Fejét peckesen feltartva körbejárta az utasokat. Pontosan tudta, hol és kitől számíthat egy kis ennivalóra, símogatásra. Amíg az autók le-és felgurultak, jól is lakott. A révészek hűséges társaként sok éven át szolgálatot teljesített a napi révközlekedésben. Ő volt az utolsó, aki felugrott a már mozgó kompra és elsőként lépett a partra.
Gyönyörű, délceg kutyafiúvá érett. Amikor eljött a tavasz, az ösztön hívó szavára bizony gyakran elcsavargott. Sokszor lekéste az utolsó hajót szerelemtől megbabonázva, ám szorgos tempóval naponta többször is átúszott a túlsó partra. Nem számított az örvény, lába alatt a mélység, fiatal vére hajtotta az új szerelmek után. Az öreg révész sokszor mondta: Várjunk még pár percet, mindjárt itt lesz! Baj érheti az erős sodrásban!. Anyja szavai csengtek fülében, amit sok-sok éve mondott neki, fiatal suhancnak, amikor ő is a túlsó parton kereste a szerelmet: Miért nem itt, a faluban keresed a párod? Miért jobbak azok a lányok a víz túlsó partján?
Ilyenkor csak mosolygott magában. Úgysem értette volna meg senki, hogy mint a mágnes, úgy vonzotta az a csillagszemű szép özvegy, aki megtanította neki, milyen a szerelem. Megértő volt hát Mátéval, de a kompnak mennie kellett. Elmúlt sok nyár, sok tavasz, jóban-rosszban. Fehér szálak jelentek meg Máté pofácskáján. A révész sem lett fiatalabb. Együtt mentek nyugdíjba. Nem való már sem embernek, sem kutyának a csontig hatoló hideg szél, a fagy, mely dermesztő a téli Dunán. Jó megpihenni a kályha melegénél. Emlékezni régmúlt dolgokra. Sok éves ez a történet és igaz. Ma már az öreg révész és kutyája Máté az örök vadászmezőkön hajózik parttól-parttig. Mint régen.